A MOL évek óta a sport, a kultúra és a mûvészetek lelkes és kiemelt támogatója.
Ebben a szellemben „Segíthetek? MOL Tehetségtámogató Program” címmel írt ki pályázatot tehetséges gyerekek és fiatalok számára, „Együtt magasabbra!” szlogennel.
Magyar és nemzetközi versenyeken kiemelkedõen szereplõ, 8-18 éves, magyarországi, általános- és középiskolás diákok, diákcsapatok pályázhattak támogatásra, melyet eszközökre, sportszerekre, a felkészülésük körülményeinek javítására vagy a versenyekre való eljutás útiköltségeire fordíthatnak. Mostani riportsorozatunkban 10 kiváló fiatal sportolót mutatunk be, akik érdemeik alapján kiemelt támogatásban részesültek.

Él Magyarországon egy tizenéves fiú, egy fiatal reménység, egy paralimpikon, akinek élete összefonódott az asztalitenisszel. Iskola elõtt és után minden szabadidejét az edzéseken tölti, és kortársaival ellentétben a nyári szünetet nem a pihenés, hanem a még keményebb edzés és munka miatt várja. A tét nem kicsi! A pekingi Paralimpia dobogóján szeretne állni, persze lehetõleg minél magasabban. Erre pedig minden esélye megvan!
A salgótarjáni Csonka András terveirõl, céljairól mesélt nekünk a MOL ünnepélyes átadóján.

Nagyon szép eredményeket értél el már idáig! Mióta pingpongozol? Mesélj kicsit a kezdetekrõl!

András: 7 és fél évvel ezelõtt kezdtem el asztaliteniszezni, 10 éves koromban. Úgy kezdõdött, hogy a bátyámmal lementünk játszani a lakótelepen a pingpongasztalhoz. Nagyon megtetszett a játék, és ügyesnek is bizonyultam benne. Ekkor az Arany János Általános iskolába jártam. Az Arany-napokon beneveztem édesapámmal a pingpong-versenyre. Ez volt az elsõ versenyem - és az elsõ gyõzelmem is. Ezen felbuzdulva elkezdtem rendszeresen edzésre járni. Majd következett a megyei verseny, aztán a ranglista-versenyek. Négy évvel késõbb, pedig már nemzetközi versenyeken mértem össze tudásomat a nemzetközi mezõnnyel. Végig az épekkel játszottam, még ekkor nem nagyon tudtuk, hogy létezik a Magyar Paralimpiai Bizottság.

Addig tehát „épekkel” versenyeztél. Edzõd személyében is változást hozott a „váltás”?

András: Igen, 2000-ben Papp Dezsõ bácsi felfigyelt rám az egyik versenyen, s ettõl kezdve vele is edzettem. Az egész nyarat nála töltöttem Debrecenben, a Bereczky-fiúkkal együtt, akik szintén para-sportolók. 6-7 hét alatt nagyon sokat fejlõdtem. Most is nála tervezem tölteni a nyár jelentõs részét. Ilyenkor a nap nagy részét edzéssel töltjük. Nelli néni, az edzõ felesége és a gyerekei is úgy viszonyulnak hozzám, mintha családtag lennék. Játszottál már épekkel és sérültekkel.

Látsz valami különbséget a játékosok között?

András: Általában a 6-10 kategóriába szoktam versenyezni. A parasportban 10 asztalitenisz-kategória van. 1-5-ig a kerekesszékes versenyzõk vannak sorolva, a 6-10 kategóriában az állók. Ez azt jelenti, hogy az 1-es kategória a legsúlyosabb sérülésû, míg a 10-es kategória a legkevésbé sérült sportolókat takarja. Én a 8-as kategóriába vagyok besorolva, mert két végtagom, a jobb lábam és a jobb kezem is sérült. Sokat játszom és edzek épekkel is, így tudom, hogy nagyon sok különbség van! Az épek nem akarják annyira a gyõzelmet, kevesebb bennük az elszántság és a kitartás.

Talán a pekingi elõtt lesz egy visszavágótok! Ugye nem ez lesz az elsõ Paralimpiád?

András: Valóban, túl vagyok már egy Paralimpián, Athénban szabad kártyával versenyezhettem. Ez azt jelenti, hogy 24. voltam a világranglistán, tehát közvetlenül nem kerültem be a meghívottak közé. De mint tehetséges fiatal versenyzõt, egy lengyel asztaliteniszezõvel együtt a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság meghívott a Paralimpiára. Az Athéni Paralimpián egyéniben egy gyõzelmet szereztem, míg csapatban a 10-es kategóriában hatodik helyezettek lettünk.

A legtöbb sportolónak van valamilyen különös szokása vagy rituáléja fontosabb versenyek elõtt. Te sem veszed le a zoknid hetekkel a megmérettetés elõtt? Vagy van kedvenc ütõd, amitõl nem szívesen válsz meg?

András: Az ütõket most cseréltük le. Ha tehetem, én versenyek elõtt Gáva-Vencsellõre utazom. Itt laknak a keresztszüleim. Ilyenkor pihenek, feltöltõdöm, lovas kocsin utazom, üldögélek a lugas alatt. Az egész falu ismer és szurkol nekem. És talán még egy. Nagyobb versenynél nem nagyon szeretem, ha a szüleim a teremben vannak, mert nem tudok annyira a játékra figyelni.

Sokat utazol. Nemcsak a gyakorlás miatt fontos, ugye?

András: Igen, így van! Azért is fontos, hogy minél több nemzetközi versenyen induljak, mert az ott elért helyezések és gyûjtött pontok alapján hívnak meg a Világbajnokságokra és a Paralimpiára. Negyedévente a hat legjobb nemzetközi eredmény alapján teszik közzé az aktuális világranglistát... Jelenleg kategóriámban a 4.helyen állok. A világranglista helyezésem alapján meghívást kaptam a 2006. szeptemberében megrendezésre kerülõ VB-re, amit Svájcban tartanak, de voltam már versenyezni Spanyolországban, Franciaországban, Norvégiában, Olaszországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban. Sajnos, a nevezési díjat és az útiköltség nagy részét a családunk fizeti. A Magyar Paralimpiai Bizottság csak a VB költségeit tudja állni, ezért jelent hatalmas segítséget a MOL támogatása.

Sokat köszönhetsz a családodnak…

András: Igen, nagyon sokat! Mind erkölcsileg, mind anyagilag mögöttem állnak a kezdetektõl. Õk buzdítanak, s ha tehetik, minél több helyre elkísérnek. Édesapám sokszor az edzõnk szerepét is ellátja, hiszen csapatversenyeknél Õ van velünk és segít az ügyintézésben is. Édesanyám pedig a leglelkesebb szurkolóm. A legfontosabb célod most kijutni az olimpiára, és hogy ott tehetségedhez mérten elismerjék tudásodat! Ez a közeljövõ.

Mit tervezel a távoli jövõdre? Kicsit elcsépelten: mi leszel, ha nagy leszel?

András: A Táncsics Mihály Közgazdasági Szakközépiskolába járok jelenleg. A késõbbiekben is közgazdaságtant szeretnék tanulni, mondjuk a Corvinus Egyetemen, ugyanis bróker szeretnék majd lenni és persze sikeres sportoló.

Kívánunk Neked mindehhez sok sikert, erõt és jó egészséget! További információk elérhetõek a a és a  oldalakon.