A labdarúgás szabályai hosszú ideig nem változtak.
Az utóbbi években történõ módosítások viszont elsõsorban a kapus tevékenységét érintették.
Meddig tarthatja kézben a labdát?
Mennyit léphet vele?
Hazaadásnál nem foghatja meg. Stb.
Egy dolog az elmúlt közel száz évben nem változott. A büntetõterületen belüli – 16-oson belül - szabálytalanságokért büntetõrúgás a következmény.
Érdekes módon egész pályafutásom alatt szinte végig kísértek a tizenegyesekkel kapcsolatos mérkõzések, események. Egy pár esetet kiemelnék a sok közül. Még serdülõkoromban, Baján, a megyei döntõn hárítottam egy büntetõt A Videoton ifjúsági csapatával 1976-ban bajnokságot nyertünk. A döntõben a PMFC volt az ellenfelünk, döntetlen után – a „szétlövésben” – három büntetõt védtem ki. NB.-es pályafutásom alatt sokszor néztem szemben 11-essel, pl. a 84/85-ös szezonban az ellenem rúgott kilenc büntetõbõl nyolcat sikerült kivédenem. Az UEFA Kupa „videotonos” menetelésében pedig sorsdöntõnek bizonyult a Manchester United elleni tizenegyes párbaj, amikor a hatodik sorozatban Hughes eszén jártam túl, s ezzel továbbjutottunk a döntõbe a Real Madrid ellen. A döntõben Valdano 11-esét is sikerült kivédenem. Külföldi pályafutásom alatt is többször gyõztem a 11-es rugó specialisták ellen.

Mielõtt saját tapasztalatomat kifejteném, három volt labdarugó – most edzõ – és egy mostani aktív kapus gondolatait idézném:

Hannich Péter: mindig eldöntötte, hogy hova rúgja, ettõl függetlenül a kapust nézve az utolsó pillanatban is tudott változtatni. Mindig biztos volt benne, hogy belövi.

Gujdár Sándor: a játékos arcát figyelte és a pillantásaiból próbálta kikövetkeztetni a lövés irányát. Döntése után az utolsó pillanatot kivárva gyors vetõdéssel próbált hárítani.

Csuhay József: az a játékos, aki soha nem állt oda büntetõt rúgni, pedig önbizalommal teli, odaadó, pontos játékát látva ez egy kicsit meglepõ. A teljes játékra koncentrált. Ugyanakkor pszichikailag nem bírta elviselni, azt a terhet, hogy az õ hibájából veszítsen csapata.

Tóth Iván: (Bp. Honvéd) nekünk kapusoknak az a legjobb, ha félmagasan lövi a játékos a labdát. Az összefoglalókat nézve megfigyelem az ellenfelet, rögzítem magamban, ki melyik irányba rúgja a büntetõt. A tizenegyes elõtt megpróbálok minél késõbb elmozdulni, ezen kívül figyelem a rugó láb tartását.

Van egy mondás: a 11-est nem lehet jól védeni, csak rosszul rúgni.
Ezzel nem értek egyet, ugyanis ha egy játékos a labdát kapura lövi, az már jól van rúgva, ezután már csak a kapuson múlik, hogy a lövésbõl gól lesz vagy sem. Csak a rossz lövés, amelyik nem talál kaput.

A büntetõrúgás az a pontrúgás, amelyik a legmélyebb érzelmeket és a legnagyobb izgalmakat rejti magában. Itt két ember ( kapus – mezõnyjátékos) áll egymással szemben. Ebben a pillanatban az fogja megnyerni ezt a kis páros csatát, aki fejben, pszichikailag és fizikailag rendezettebb, koncentráltabb. Talán a kapus legnagyobb esélye az, hogy ha a lövés bemegy, kevésbé lehet hibáztatni, mint azt a játékost, aki elhibázza.
A kapus szempontjából meg kell különböztetni két esetet, amikor a mérkõzésen ítélnek csapata ellen büntetõt, vagy amikor a mérkõzések utáni 5 tizenegyeshez kell készülnie. Az egyik esetben csak egy lehetõsége van a hárításra, míg a másiknál öt (esetleg több vagy kevesebb) alkalma van a védésre. A kapus csak hõsként jöhet ki ebbõl a csatából.
Téves felfogásnak tartom, hogy a játékos a kapust elfektetve az ellenkezõ sarokba lövi a labdát. A legtöbb esetben a kapus is és a játékos is kigondol valamit, eldönti, hogy fog cselekedni a nekifutás és a rúgás alatt.

Tapasztalataim alapján sokféle játékossal találkoztam.
Vannak, akik elõre elhatározzák hova lövik, mások a kapust nézve az utolsó pillanatban döntenek a rúgás irányáról. Úgy érzem mindenképpen szükséges, hogy a kapus legyen tisztában a különbözõ csapatokban játszó játékosok tizenegyes lövõivel és azok szokásaival. Ettõl függetlenül még nem biztos, hogy abban a pillanatban és ott is úgy lövi. Ez csak egy kis támpont, kapaszkodó lehet.

A játékosokról készült statisztikáim alapján két tapasztalati megfigyelést szeretnék említeni:

1. A felmért játékosok többsége arra rúgja a labdát, amerre a labda letételének pillanatában felnéz.
2. Amikor a játékos leteszi a pontra a labdát a kezével egy kis forgató mozgást végez rajta. Amerre ez történik, arra lövi a labdát.

További információt jelent, hogy a játékos hogyan áll a játékos a rúgáshoz.
A labdához viszonyítva milyen szöget zár be, és ezzel mutatva a nekifutás irányát. A legtöbb esetben meg tudtam (meg lehet) állapítani a lövés irányát.

Érdekesség, hogy valamennyi kapus eddig egyformán középre, a lövõvel szemben helyezkedett el. Ezért volt számomra meglepõ, hogy egy kapus társam a gólvonalon oldalt helyezkedett el és így várta a labdát. Kipróbáltam én is, de azt a következtetést kellett levonnom, hogy komolyan nem alkalmazható, mert elõrefelé mozgás szinte lehetetlen, a vetõdést is csak a háta irányába végezgeti el. Ez a fajta helyzet csak a játékos pillanatnyi megzavarására lehet alkalmas.
Hosszú idõn keresztül a kapus mozgása rendkívül korlátozott volt, a lövés pillanatáig nem lehetett elmozdulni a gólvonalon. A továbblépés lehetõsége az új szabály bevezetésével megvan. A kapus a gólvonalon bármilyen irányba mozoghat és olyan láb és kézjeleket mutathat, amilyet akar. Ebben a helyzetben a kapus lehetõségei nagymértékben kiszélesedtek, különbözõ taktikákat, zavaró helyezkedéseket alkalmazhat. Ezért gondolatban és az edzésen gyakorlatban új, sokféle variációt lehet kitalálni.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a kapusnak csak akkor van esélye a hárításra, ha pszichikailag, fizikailag teljesen rendben van és e mellé rendkívüli gyorsaság párosul.
A legnagyobb esélye a büntetõ hárítására annak a kapusnak van, aki sikerorientált, nagy gyõzni akarással rendelkezik, szereti az éles helyzeteket, erõs jellem, gyors gondolkodású és mozgású. Ezek mellé még egy kis szerencse is szükségeltetik.
Ami pedig a legdöntõbb foglalkozzon és tudatosan készüljön ezen helyzetek megoldására és továbbfejlesztésére.