|
Sós Károly korosztályát megelõzõen nem tanulták az edzõi mesterséget. Az edzõ valahogy lett. Általában játékosból lett. Elõbb játékosedzõ, majd edzõ. Ha jól beleérzett a szakmába, akkor sikeres pályafutást tudhatott magáénak, ha meg nem ment neki, akkor elõbb utóbb elment valamilyen civil foglalkozást keresni.
Sós Károly akkor lett edzõ, amikor már tanfolyamhoz kötötték az edzõséget. A II. világháború elõtt a Gammánál dolgozott. Már akkor írt kisebb könyveket, edzésajánlatokat, tanácsokkal. A saját szakmai munkájában is mindent úgy csinált, ahogyan le volt írva. Jó játékosokból állt a csapata, mégis egymás után hat meccset veszítettek el. Akkor történt valami, ami nagy hatással volt rá, s amibõl talán a legtöbbet hasznosított késõbb. (S hasznosíthatunk mi is)
Így beszélt errõl: "Tanácstalan voltam, tehát elmentem a magyar labdarúgás szakfelügyelõjéhez." Már ez a tény is megmutat valamit abból a légkörbõl, amikor még valaki be merte vallani, hogy nem tud valamit. "A felejthetetlen Tóth-Potya ki is jött. Felült a tribünre, én tisztességgel felvittem neki egy üveg bort, õ pedig megnézett három edzésemet. Alig vártam, hogy beszéljek vele. Kérdem: mit csináltam rosszul? Hosszan rám nézett és azt mondta: „Nem csinálja rosszul fiam, csak egy baj van, nem hiszik el magának, hogy jól csinálja”. Ez egy életre szóló tanács volt, mert megértettem belõle, hogy tessék-lássék, belsõ meggyõzõdés nélküli munkának nem lehet eredménye. Vehettem és a legjobb szakkönyveket, csinálhattam a legcélravezetõbb gyakorlatokat, ha nem hittek benne, nem ért az egész egy fabatkát sem." Nem elég jól dolgozni a pályán, hinni kell a munkában és elhitetni a játékosokkal, hogy amit csináltatsz velük az eredményes lesz. |