Az FTC, az MTK, a Wiener AC, majd a Ferencváros FC balösszekötõje. 68 mérkõzésen játszott a válogatottban és 58 gólt ért el.
A „karikalábú”, nyúlánk jellegzetes mozgású „Slózi” labdarúgósportunk kiemelkedõ egyénisége. A magyar játékosok közül az õ hírneve kelt elõször szárnyra Európa-szerte. Nemcsak kiváló képességeivel, hanem szerény, rokonszenves magatartásával és sportszerû játékmodorával számtalan hívet szerzett a labdarúgásnak. Szereplésének legnagyobb jelentõsége talán éppen játékának óriási népszerûsítõ hatásában kereshetõ. Fénykorában, legalább egy évtizeden át, sok ezer érdeklõdõ – a fõvárosban és vidéken egyaránt – az õ kedvéért zarándokolt ki hétrõl hétre a pályákra.

„Slózi” nagyon tudott futballozni. Bár erõsen ballábas volt, a labdát kifogástalanul kezelte. Ördöngösen cselezett, önzetlenül osztogatott a mezõnyben. Igen gólképes volt. Közelrõl, távolról, lábbal, fejjel egyaránt nagy biztonsággal vette célba a kaput. Sikereinek csúcsán, a népszerûségében is egyszerû, mindig becsületesen, odaadóan küzdõ tagja maradt a klubcsapatának és a válogatott tizenegynek. „Legjobb meccse” 1911. október 29.-én, a Svájc elleni mérkõzésen (9:0) volt. Ekkor hat gólt lõtt.
Visszavonulása után néhány évig játékvezetõként is szolgálta a hazai labdarúgást.

Báró Podmaniczky

Emlékek a gyermekkoromból

„Akkori közönségünk nem csodálkozott, csak drukkolt a gólokért.
Csodálkozást csak akkor tapasztalhattunk nézõinken, amikor – akkoriban még egyenes – vézna lábaimmal nekifutottam és a kapus minden elrettentõ ordítozása és megzavarni igyekvõ ugrándozása ellenére hidegvérrel berúgtam a tömött és gömbölyûre kötözött, labdának nevezett harisnyaszárat az ellenfél kapujába.
... Rongylabda! …
Nekem is ez volt az elsõ nekiindulásom, mint annyi másnak, aki ezzel kezdte labdarúgó-pályafutását.
Mert, e nélkül nincs indulás, nincs érkezés. Nem is igazi labdarúgó az, aki elsõ próbálkozásait nem valamilyen grundon vagy téren, rongylabdával kezdte el.
Tízéves koromban történt futballista életünk elsõ és egyik legnagyobb eseménye.
Ennek elõidézõje az akkori Pest, de fõleg a Dunapart legjellegzetesebb, legismertebb figurája, Podmaniczky Frigyes volt. Az idõs báró egyszer – legnagyobb meglepetésünkre – beállt szurkolóink közé és végignézte játékunkat. A báró láttára bizony szörnyen izgatottak, lámpalázasak voltunk az elsõ percekben. Izgalmunkat azonban a játék hevében legyûrtük és a szokott buzgalommal játszottuk le a meccsünket.

A báró érdeklõdéssel nézte végig az izgalmas mérkõzést és a végén odaintett magához:

• 
  
  Gumilabdával is tudnátok játszani? – kérdezte mosolyogva.
  
  
• 
  
  Még jobban – feleltem – hiszen ugrik is.

A báró jóindulatú mosollyal kotorászta elõ pepita nadrágja zsebébõl az erszényét, kivett belõle egy ezüstkoronást és odanyújtotta:

• 
  
  Nesztek gyerekek, vegyetek egyet!

Csapatostul száguldottunk az elsõ játéküzletbe, hogy ott egyhangúlag közvagyonná kinevezett koronáért gumilabdát vegyünk.
Nincs öröm, üröm nélkül. A csõsz, ugyanis, aki eddig néha még jóindulatú semlegességgel szemlélte az ártatlan rongylabdával folyó küzdelmeinket, annál nagyobb dühvel és hivatalos hatalmának teljes kimutatásával igyekezett meggátolni bennünket a gumilabdával történõ játékban. Mondom igyekezett, mert meggátolni nem tudott. Igaz ez az igyekezete sokszor a mérkõzés legkritikusabb perceiben kényszerített bennünket arra, hogy a labdát fölkapva, futólépésben hagyjuk el a nagy meccs színhelyét, s akkor térjünk vissza, amikor õ már eltávozott.

Egy ízben ravaszul meglapulva közeledett felénk a fák sûrûjében. Ez annál is könnyebben sikerült, mert a játék hevében nemcsak róla, de az egész világról tökéletesen megfeledkeztünk.
A labda, mindnyájunk szemefénye, egy erõs rúgás következtében a fák közé esett, amikor az oda legközelebb álló fiú utánarohant, hogy visszahozza. Megdermedtünk.
A végzet megtestesítõje a csõsz állt velünk szemben, kajánul mosolygott, kezében pedig ott szomorkodott féltve õrzött kincsünk, a gumilabda. A kegyetlenség és gonoszság megtestesítõje, kényelmes mozdulattal a zsebébe nyúlt, elõhúzta a bicskáját, és halálos nyugalommal kezdte felszeletelni.
A hatás leírhatatlan volt…

„A Petõfi-tér öreg csõszének valóságos életcéljává vált az, hogy tönkretegye labdánkat. Ebben az igyekezetében már-már kicsorbult a bicskája, de õ azért változatlan hévvel folytatta labdáink felvagdosását. Egy alkalommal vakmerõ ötletem támadt.

• 
  
  Fiúk – mondtam a többieknek – ha bõrlabdánk volna, nem merné az öreg elvenni.

Elhatároztuk, hogy újból Podmaniczky Frigyeshez folyamodunk.
Tizenegy esztendõs voltam, amikor egy délután, dobogó szívvel elébe álltam.

• 
  
  Ha volna igazi bõrlabdánk, azt biztosan nem vágná össze a csõsz bácsi.
  A báró pár pillanatig gondolkodott, aztán így szólt:


• 
  
  Majd holnap beszélgetünk a dologról.


• 
  
  Másnap, meg sem várva újabb kérésünket, tizenhat ezüst koronát nyomott a markunkba.

Tizenhat koronát! … Hatalmas össze volt akkoriban tizenhat korona, de mi boldogan fizettük ki a labdáért. Eleinte bizony nehezen ment a játék az újlabdával. Szokatlan súlya, nagysága egészen új feladatok elé állított bennünket, olyan feladatok elé, amiket rongylabdával, gumilabdával sohasem kellett megoldanunk. De, azután csakhamar kezdtük megszokni a labdát és rájöttünk, hogy a rongylabda-játékunkkal megszerzett gyakorlat és tudás nem vész kárba, sõt nagyon jól hasznosítható a bõrlabdás játékban.

Edzõként a játékos pályafutásáról …

Mi jellemezte annak idején – az 1910 évek végén (szerk.) - játékunkat:

"Az MTK csapata az úgynevezett kulturális futballt játszotta.
A tökéletes összjáték, a labda azonnali továbbítása, kapásból jött labdák megjátszása, melyet, mint tökéletesen képzett világhírûnek nevezhetõ futballmûvészek játszottunk. Trénerünk abban az idõben a világhírû Jimmy Hogan volt. Egészen különleges rendszer alapján trenírozott bennünket. Ez a tréningrendszer röviden abból állott, hogy minden játékost egyénenként igyekezett a tökéletes labdamûvészetre megtanítani és amellett kondíciónkat is állandóan jól megtartotta. Nem ért volna el, azonban Jimmy Hogan olyan eredményeket, ha munkásságát nem támasztotta volna alá az a jó klubszellem, mely abban az idõben egyik elismert erénye volt a csapatnak. Összetartás, fegyelem, klubhûség és játékoskedv teljes mértékben meg voltak nálunk és tudásunkat, játékkészségünket fenntartás nélkül bocsátottuk csapatunk rendelkezésére."

A karikalábú Slózi
1955-ben,
a 100. osztrák-magyaron

Magáról a játékról:

„Sajnos, a legtöbb futballcsapatnak az a hibája, hogy túlságosan egyoldalú a játéka. Rendszerint egy jó csatárra vagy egy jó szárnyra (szélsõre – szerk.) bazírozzák a csapat eredményre törekvését. A szabály az, hogy a játékot lehetõleg sokszor kell változtatni, a szárnyaka cserélni, hogy így az ellenfél se jöjjön tisztába a csapat taktikájával. Ha túlságosan egy oldalon folyik a játék, s az ellenfél védelme is erre az oldalra tömörült, akkor egy hosszú keresztlabdával a másik oldalon lévõ szélsõhöz, vagy összekötõhöz vágják a labdát, amely rész rendszerint fedezetlenül állván, könnyebben operálhat. Két csatárnak és a mögötte játszó halfnak a megértõ összjátékát (esetleg két halfnak és az elõtte játszó csatárnak összjátékát) nevezték el az úgynevezett háromszög játéknak. Ez a háromszög-játék azt jelenti, hogy ha például az ellenfedezet a szélsõt megtámadja, akkor õ hátrapasszol a mögötte lévõ fedezetének, aki magára vonja az ellenfedezetet, de még mielõtt az hozzá juthatna a labdához, azt lepasszolja az összekötõnek, aki azt ismét visszajuttatja a szélsõhöz."

Játékos pályafutásának befejezése után „Slózi” egy ideig játékvezetõként tevékenykedett.
Erre az idõszakára szakmailag így emlékezik:

„Kétségtelen, hogy a jó bíráskodás szempontjából lényegesen elõnyösebb helyzetet élvez az a bíró, aki maga is aktív játékos volt, azzal a játékvezetõvel szemben, akik a futballjátékot csak elméletben ismeri … A magyar futballbíráskodás terén hibának tartom, hogy nem engedik kellõképpen érvényesülni a testtel való játékot, illetve a testi erõ szabályszerû kihasználását. Ennek a felfogásnak a kialakulása egy régi tradícióból ered. Ugyanis a magyar futball fénykorában annyira tökéletes volt a technika, hogy a testi erõ kihasználására nem is volt szükség.”

Story

„Nevezetes marad külföldi szerepléseim során egyik párisi túránk is.
A fiúk velem együtt minden felesleges fillérjükbõl az itthoniaknak vásároltak össze ajándékokat és ezek az ajándékok képzeték legnagyobb részét hazautazásunk alkalmával úti-felszerelésünknek. Vonatunk az egyik határállomáshoz érkezett és fülkéinkben megjelentek a fináncok.
Szörnyen megijedtünk, mert arra már nem maradt pénzünk, hogy az összevásárolt holmik után vámot is fizessünk és féltünk, hogy az ajándékokat a finánc el fogja kobozni. Összepakoltunk mindent, amit összevásároltunk és a fiúk az én hálófülkémbe rakták, ahol én látszólag mély álomba merülve vártam az idegen finánc látogatását.

Páyer (Imre, 21 x válogatott, FTC – a szerk.), aki önkéntes évét szolgálta és uniformisban utazott, fülkém ajtaja eléállott, hogy amennyire lehet, az uniformis védelme alatt megakadályozza a finánc behatolását. Ez azonban nem respektálta annyira az egyenruhát, hogy ne lett volna kíváncsi a vasúti fülke tartalmára és be akart hozzám nyitni.
Páyer hirtelen ajkához emelte kezét és így szólt:

• 
  
  Pszt, hier schlaft der ungarischer Fussballkönig!

A francia vámõr, aki nem értett németül, s csak a König (király) szó ütötte meg a fülét, megijedt, mert azt hitte szegény jámbor, hogy egy igazi király alszik a fülkében, és õt nyomban elbocsátották volna állásából, ha ezt a „királyt” holmi vámolással zavarni merészelte volna. Haptákba vágta magát, tisztelgett és elsomfordált.

A lényeg, hogy sikerült az ajándékokat vámmentesen hazahoznunk.

Források:

• Schlosser Imre: Fél évszázad a futballpályán


• Schlosser Imre: A modern futball


• Schosser Imre: Schlosser Imre és a magyar futball 35 esztendeje