Bukovi Márton
(1904-1985)

Játékos pályafutás:

• 
  
  Ékszerészek, Alba Roma, Ferencváros, FC. Séte (francia)
  
  
• 
  
  11-szeres magyar válogatott

Edzõi karrier:

• 
  
  1935-tõl 1945-ig megszakítással a Gradjanski Zagreb edzõje, csapatával 1936-37-ben és 1939-40-ben jugoszláv bajnok
  
  
• 
  
  1946-tól 1958-ig az MTK, a Bp. Bástya, ill. a Bp. Vörös Lobogó edzõje; csapatával 1951-ben, 1953-ban és 1957-58-ban magyar bajnok.
  
  
• 
  
  1956-1957 magyar válogatott szövetségi kapitánya
  
  
• 
  
  1958-tól 1961-ig ismét Jugoszláviában edzõsködött
  
  
• 
  
  1962-tõl 1964-ig a DVTK edzõje.
  
  
• 
  
  1965-tõl 1967-ig az Olympiakos Pireus edzõje, csapatával 1965-66-ban és 1966-67-ben görög bajnok.

Bukovi Márton játékosként is nagy volt.
Kevesen tudják, hogy az Ékszerészek II. osztályú csapatában játszott.
Olaszországból jött haza 1926-ban, mert nálunk ekkor vezették be a profizmust, és itthon szerette volna kamatoztatni a képességeit.
Elment tehát a Hungária útra, és ott próbajátékra jelentkezett.
Feldmann Gyula edzõ még nem ismerte a fiatalembert.
Fél órán át figyelte minden mozdulatát.
Az ideges Bukovi nyilván nem azt nyújtotta, amit tudott, mégis elkeseredett, amikor Feldmann így szólt hozzá:  - Menjen haza fiam. Meg kell még erõsödnie. Egy év múlva jelentkezzék.
Bukovi szó nélkül elment, de nem haza, hanem a szomszédba a Fradihoz.
A zöld-fehérek edzõje Tóth-Potya István volt. (aki mellesleg Feldmann sógora) Õ tárt karokkal fogadta. Egyenesen az irodába vitte, ahol azonnal szerzõdtették.
Nem telt bele fél év, Feldmann is rájött a tévedésére. Befutott az élvonalba, s válogatott is lett.
Középfedezet volt.
Ez a poszt akkoriban a csapat gerincét jelentette.
A védõjáték és a támadások szervezése, a csapatmunka irányítása egyaránt ebbe a feladatkörbe tartozott.
Igazi hadvezérként tevékenykedett a pályán.
Európa legképzettebb középfedezetei között tartották számon.

„Saját otthonukban gyõztük le a hazai pályán kilencven esztendeje verhetetlen Angliát, s ez igazi világszenzáció volt: ezzel a csapatunk a földkerekség legjobbja lett. – így emlékezett az Aranycsapat legendás kapusa. Nem volt véletlen ez az akkor sokak számára hihetetlen gyõzelem, hiszen válogatottunknak óriási szerepe volt a világ futballjának megreformálásában. Bukovi Márton, az MTK fantasztikus tudású trénere találta fel, s vezette be a 4-2-4-es felállást, s ezt a megoldást már a válogatottnál is alkalmazták”

A nagy taktikus hírében álló edzõ hozta be az egyetemes labdarúgásába a hátravont középcsatár posztját. Kétségtelen tény, hogy akadt egy remek fõszereplõ hozzá: Hidegkuti Nándor.
E felállás szerint a legendás Hidegkúti Nándor a korabeli középcsatárokkal ellentétben az ellenfél kapujától a megszokottnál jóval távolabb helyezkedett el, kivonva a kapu elõterébõl a középhátvédet, akinek üresen hagyott helyére viszont szabadon futhatott be Puskás vagy Kocsis.

Az új poszt tulajdonosa - Hidegkuti Nándor -  közös munkájuk emlékét így idézi fel:

- „Marci bácsi minden edzésre felkészült. 30-40 évvel megelõzte korát, szinte tudományos alapossággal építette fel edzéselméletét. Az edzés minden órájának, percének megvolt a tartalma. Minden gyakorlatnak, akár gimnasztika, akár erõnléti, gyorsasági, vagy állóképességet fokozó gyakorlatról volt szó, volt célja.”

Nagy játékos, és nagy edzõ volt.
Szemelvények Bukovi gondolataiból:

A téli nyári felkészülésrõl:

„Pihenõre, kiegészítõ sportolásra és alapozó edzésre nálunk a nyár alkalmas, s nem a tél. A telet arra kell felhasználnunk, hogy az õsszel elért jó formát "átmentsük" tavaszra. Ekkor kell a sportkörök külföldi túráinak zömét lebonyolítani, amire minden NB I.-es csapatnak szüksége van. Ezeken a túrákon, formájuk megõrzése mellett, megismerhetik a külföldiek játékmodorát, akár rendszerbeli, akár technikai vagy taktikai jellegû is az, sõt az edzésvezetés tekintetében is szélesedik látókörünk. Ez minden edzõ, játékos, sportkör és az egész magyar sport közös érdeke. Eddig a téli tétlenkedés következtében szétestek a csapatok. A téli külföldi utak arra is kiválóan alkalmasak, hogy a csapatok összeforrjanak. Persze lényeges, hogy ez a téli program nem legyen túlzsúfolt, ne legyen fárasztó.”

A technikai képzésrõl:

„A labda engedelmes szolgája legyen a játékosnak, mindig pontosan odamenjen, ahová az küldeni akarja. A játékosnak viszont legyenek elgondolásai, ismerje mindazokat a lehetõségeket, amelyeket a labdával meg lehet oldani. Testének úgyszólván minden részével le kell tudnia kezelni a különbözõ erejû és magasságú átadásokat. Cselezni, labdát vezetni, szerelni, egyformán jól kell tudnia mindkét lábával, minden játékosnak. Mindezeket megfelelõ szorgalommal el is sajátíthatja minden normális testi adottságokkal rendelkezõ játékos, ha megfelelõ szakértelemmel irányítják fejlõdését. Ha viszont tehetség is párosul az elõbbi szempontok mellé, feltétlenül élvonalbeli labdarúgó lehet az ifjú játékosból.”

Az erkölcsi tulajdonságok nevelésérõl

„Szellemi és erkölcsi vonatkozásban is nagy feladatokat kell megoldani. Erõs önzési hajlam, önérvényesítõ törekvés jellemzi az ifjúkort. A labdarúgás tehát jellegénél fogva kiválóan alkalmas az önzõ, önérvényesítõ törekvések legyõzésére és a jó közösségi szellemû, önfeláldozó ember kialakítására. A klubszeretet nevelésén keresztül egyenes út vezet a hazaszeretet érzéséhez. Akaraterõre, fegyelmezettségre, önuralomra, küzdõképességre, az ellenfél megbecsülésére, továbbá a megfigyelõképességre, az emlékezésre, a figyelem összpontosítására feltétlenül szükség van a mérkõzéseken, tehát ezeket a képességeket az évi edzések folyamán tervszerûen és tudatosan kell fejleszteni”

Történet

Szövetségi kapitánysága alatt, 1956 szeptemberében, Moszkvában a félelmetes erejû szovjet válogatott volt az ellenfél. Élén Jasinnal és Sztrelcovval. Hatalmas küzdelmet látott a több, mint százezer (!) nézõ.
1:0-ra gyõzött a magyar válogatott Czibor góljával.

Bukovi, szövetségi kapitánykodása alatt pl. a Népstadionban, jól ismert jelenet volt, hogy amikor már nem bírta az idegeskedést a padon, felállt és bement a folyósóra és ott gyújtott rá egyik cigirõl a másikra. Így történt a Luzsnyiki-Stadionban is, 0:0-s mérkõzésállásnál. Azért füllel, a külsõ hangorkánból ítélve, próbálta követni a mérkõzés menetét. A magyar gólt természetesen nem hallhatta meg, mert annál a hazai közönség egyáltalán nem ujjongott.
Mivel harsány üdvrivalgást sem hallott, ami a szovjet gólra utalt volna, a mérkõzés végén 0:0-s döntetlennek könyvelte el önmagában az eredményt.
Nagyon örült és boldogan gratulált az öltözõbe vonuló játékosoknak. Azután segítõtársa, Sós Károly edzõ kezeit szorongatva megkérdezte:
- Karcsi, ugye jó eredmény a döntetlen Moszkvában? -
- Döntetlen? – csodálkozott Sós. Mirõl beszélsz? Hiszen gyõztünk 1:0-ra.
- Jó ég, ez nem lehet igaz! - kiáltott fel Bukovi. Nem hiszem.
Alig lehetett meggyõzni, hogy tényleg gyõzött a magyar válogatott.

Epilógus:
Bukovi Mártonnak van egy mondása, mely örök érvényû, s melyet weblapunk többször is idézett már: „A futball ad is és ugyanennyit elvesz”

Akik látták, büszkék rá.
Akik ismerték, tanultak tõle.
Akik hallottak róla, tisztelik.
Tiszteljük mi is Bukovi Márton futballistát és edzõt, kinek emlékére egyedülálló módon sírját kõbõl faragott stadionnal mintázták meg.
A sírfelirata: „A magyar labdarúgás örökké fénylõ csillaga.”

Felhasznált irodalom:

Antal Z.-Hoffer J.: Alberttõl Zsákig
Bukovi - Csaknády: Ifjúsági labdarúgók edzése