/hinni önmagunkban/

Megszállottság, hit és önbizalom

„…ha mind, amit csak nyertél egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felõl..”
/Rudyard Kipling/

Nehéz megérteni a ma történéseit. Néha dróton rángatottként élünk, azt érezzük olykor, hogy tehetetlenül sodródunk. Mások taposnak, törnek - zúznak, mert akarnak valakik lenni.
Vágynak egy számukra sokat jelentõ posztra.
Nem látják, hogy evvel az arcnélküli taposással, céljukat érve is csak ugyanolyan senkik maradnak, mint voltak.

Puskás, máshogy élt megszállottként.
Önbizalma tudáson alapult és kifinomult empátián. Nem volt szüksége taposni, helyezkedni és alakoskodni. Céljait tehetségével, kitartásával, és az elõzõkben már tárgyalt – zsenikre jellemzõ – személyiségével érte el.

Sportágát, a játékot megszállottként szerette.
Ha futballról volt szó, nem számított az idõ, az energia, még a pénz sem, ment és játszott. A pályán pattogó labda számára az oxigén dús életteret jelentette.

„Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci”.
Neki tudják, a sok ócska által azóta is hangoztatott mondást.
Szellemes, igazán Puskásra jellemzõ.
De a lényeg messze nem csupán a kifejezés anyagi tartalmáról szólt.
Játszott õ pénz nélkül is, s legvalódibb profi idõszakában sem a pénz hajtotta parancsolóan.

A siker, az elismerés, a magasztalt képnek megfelelés, a hiúság, a játék, a gyõzelem öröme volt az igazi hajtóerõ számára.
Ez volt megszállottságának alapja.
Amikor már a hazug világ hazug futballjában, lefelé mutatott pályája, akkor sem az anyagi lehetõségek esélyei kötötték gúzsba akaratát.

Érezte: messze van attól az elismertségtõl, benne rejlõ lehetõségektõl, mint amit elérhetne. Pontosan tudta, hogy „futbólia” határai meddig érnek.

Amikor bekerült a futball madridi szentélyébe, egy csapásra megváltozott.
Kitárultak, végtelenné nyíltak az új futballtér kapui számára.
Rögtön ráérzett.

Az anyagiak?
Mindenki ismeri a történteket.
El akarták tiltani.
Ha azt üzenik, gyere, mert hét végén Honvéd–MTK, játszanod kell, biztos nem habozik.
Bozsik hazajött. Igaz, százszoros válogatott lett, de hová juthatott volna a profi világban?

Puskás megelégelte, hogy játszanak vele, eszköznek használják.
„Nem kellek, hát majd megmutatom”.
Megszállottként kezdte el újra és készítette fel magát.
Jó példa ez a maiaknak. Ha valakiben tehetség van, sokra akarja vinni, eltökélt eléggé, edzõ sem nagyon kell.

Öcsi tudta mit kell tennie. Rótta a köröket, a mindig kelletlenül végzett tornagyakorlatokkal dolgozta hasizmát, alakította elzsírosodott izmait acélrugókká.
Csak a világ legnagyobbjaira jellemzõ önbizalommal rendelkezett.
Ez nem kérkedõ és kihívó, ez céltudatos volt. Hitt önmagában.
Tudta, talán egyedül õ tudta a világon, hogy ha fizikumát felkészíti, tökéletes technikájával, természetesen épült játékügyességével, mindent elér!
Saját maga, családja, szurkolói, a magyarok legnagyobb örömére.
Hitt benne!

Csakhogy itthon minderrõl alig tudtak.
Voltak, akik tudtak, de azok hallgattak.

„ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem céloz,
csak Akaratod int Kitartani”
/Rudyard Kipling/

Az, hogy imádott országa alig tud róla valamit, a hivatalos szervek elhallgatják, „barátok” kerülik, vagy elóldalognak mellõle, ha egy-egy állami, vagy pártfunkcionárius megjelent, fájt neki.
Mégis folytatta tovább. 1960–ban a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntõjét a Real Madrid nyerte az Eintracht Frankfurttal szemben 7:3-ra, Puskás négy góljával.
Élete legkiemelkedõbb alakítása volt ez.

A világ legnagyobbjává küzdötte fel magát, s csak azért nem lett Aranylabdás sikerei csúcsán, mert egy magyar „vonalas”, utasításra ellene szavazott.

Micsoda nyomorult belsõ kellett ehhez!
Hazudni, csalni, mert elvárják.
És micsoda emelkedett belsõ ahhoz, hogy Puskás mindezt gyûlölködés nélkül élje meg.
Játszott tovább, többszörös gólkirály, bajnok Spanyolországban. Népszerûsége nem ismert határt.
Itthon - közben - éltették az elhízó félben lévõ pocakos õrnagy hamis képét.
Nem roppant össze.
Dicsõséges pályafutása után azonnal edzõ lett.
„Máma itt, holnap ott” énekelték sokszor.
Végigjárta edzõként is a világot.
Haza nem hívták.
Titokban ad interjút 1985-ben, amelyet nem sugározhattak!
Kértek már tõle bocsánatot?
Végig ment a Neki rendelt úton.
Ugyanolyan méltósággal, tartással, hittel, természetességgel és emberséggel, mint ahogy elkezdte.

„Ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel fiam.”
/Rudyard Kipling/