Futball és irodalom - második rész. Szabó Lőrinc

karcsi, cs, 2007-07-26 12:04


„ .... ridegséget, reménytelenséget, szomorúságot annyi finomsággal, oly sok színnel, nemegyszer oly sok gyöngéd kedvességgel tudja költészetté varázsolni, és ráadásul költészetéből úgy árad a kultúra szeretete, hogy az olvasó már maga se tudja, hogyan is érezzen az egyszerre oly riasztó és oly vonzó költő iránt.”




Szabó Lőrinc: Futtballversenyen

A 61. magyar-osztrák mérkőzés győztes Tizenegyének, taps helyett.

Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt
nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,
de most, hogy a pálya ellipszise habzik-árad
a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket.

a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,
a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:
minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal
a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.

Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,
mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,
s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség
izgalma s izma belémdagad, hogy egy óriás

test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
Szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.

A labda száll s ittas vagyok, mit ittas a fájdalomtól
a néző is, ha a színpadon jól szenved a színész,
vagy ahogy ittas lesz, aki szeretőket les ki, s a gondtól,
aki koldussal beszél s proli pincék szennyébe néz.

Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! Háború, hősiesség!
Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!
Óh, hogy remeg a régi fiú, hogy az ellenfélt leszereljék!
Óh, hogy remegek, ha kavarodás van a másik kapufánál!

Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális
izgalom … - óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!
De tömeg vagyok én is és gyerek: alig jöttem ki, máris
a régi gimnazista vagyok, könyvmoly és jótanuló,

a medvetestű, lomba fiú, aki utálja a tornát,
de a futball érdekelte, csak a futball, s ki maga is
volt center a nagyerdei tisztásokon…. Óh, ha sodorják
vissza az évek, az a fiú úgy látja, hogy ma is

ott rúgja a labdát, ő maga, vagy utódja, az erdei pályán
és este szívdobogva a Piac uccára siet,
hol a szerkesztőségek előtt kiragasztva a táblán
pesti távirat hirdeti az eredményeket.

(Az Est, 1927 Szeptember 27.)


Gáborjáni Szabó Lőrinc (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, 1957. október 3.) költő, műfordító.
Apja mozdonyvezető volt. A családja hamar elköltözött Miskolcról, iskoláit már Balassagyarmaton és Debrecenben végezte. 1918-ban besorozták, ezért hadiérettségit tett. Egyetemistaként került Budapestre; először gépészmérnöknek készült, de pár hét múlva átiratkozott a Budapesti Egyetem bölcsészettudományi karára.
Tanulmányait nem fejezte be, ehelyett belépett Az Est szerkesztőségébe, ahol 1944-ig dolgozott.

Versei már az 1920-as évek legelején megjelentek a Nyugatban. Barátságot kötött Babits Mihállyal, akinek a lakásában egy ideig lakott is. 1922-ben jelent meg első verseskötete, Föld, erdő, Isten címmel, amely komoly sikert hozott neki. Generációja egyik legjobb lírikusává vált, Közben komoly műfordítói munkát is végzett, Shakespeare-darabokat, Babitscsal és Tóth Árpáddal Baudelaire-től a Romlás virágait, Villon Nagy Testamentumát, Moliere-t és Goethe-t
1927-ben új irodalmi lapot indított Pandora címmel, majd kapcsolatba került a népi írók körével is (személyes jó barátja volt pl. Kodolányi János, akivel több lapban együtt dolgozott). Emiatt a korábban baloldalinak tekintett írót jobboldalinak bélyegezték. Ezt erősítette, hogy találkozott Gömbös Gyulával és egy lillafüredi írótalálkozón előadást tartott a háborús költészet esztétikájáról. Behívták katonának, 1944-ben már főhadnagyi rangban szolgált. Emiatt 1945 után letartóztatták, és csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Az irodalmi élet peremére szorult, és az is tiltakozásokat váltott ki, amikor 1947 végén felvették az Írószövetségbe. 1949-től megint nem publikálhatott. Ezekben az időkben műfordításokból tartotta el magát.
Nagybeteg volt, amikor 1957. március 15-én megkapta a Kossuth-díjat. Ugyanezen év októberében szívrohamot kapott és meghalt.


Lap elejére