„Minden könyvem minden szereplőjének valós élményalapja van, a legtöbbnek a jellemében egy kicsit én is benne vagyok.” (Lázár Ervin).

Legyünk újra gyerekek. Mert a gyerekek világa tiszta, őszinte és lehet álmodozni. Alig akad, aki ne ismerné Dömdödömöt, Mikkamakkát, szegény Dzsonit és Árnikát, Mamintit és Vacskamatit, Berzsiánt és Didekit, Lázár Ervin legendás mesehőseit. Mese és valóság.
Egy író, aki a 70. életévéhez közeledve azt mondta: főként a gyerekkoráról és elsősorban magának ír. Elégedett az életével, de ha újra kezdhetné, talán inkább asztalosnak menne. Szereti a sportot, a focit, az atlétikát, és nagyon reméli, hogy az emberek végre megtanulnak újra gondolkodni.

„Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

- Apu, Isten szokott focizni?

Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik.
Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

- Na, vegyétek el - az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. "Mi volt rajta olyan furcsa?" - kérdezi az egyik fiú. "Nem láttad, fénylett az arca!" …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

- Gondolkoztam a dolgon - mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

- Akkor meg lehet rá kérni?
- Mire?
- Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a játék.

- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe - mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.
- Azt gondolom - ráncolja a homlokát -, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

- Mit gondolsz, beáll?
- Reménykedjünk - mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
- Istenem - motyogom magamban -, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

- Megígérte? - kérdezi.
- Meg - mondom elszorult torokkal.
Látod, Uram, most már nincs visszaút."

Lázár Ervin 1936. május 5-én született Budapesten. A szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán, újságíró szakon végezte.
1959-től az Esti Pécsi Napló alkalmazta. Dolgozott a Dunántúli Naplónál és egyidejűleg a Jelenkor munkatársa is volt. 1965-ben Budapestre költözött. Az Élet és Irodalom tördelőszerkesztője lett, ahol 1971-ig dolgozott. 1989-ig szabadfoglalkozású író. A rendszerváltást követően a Magyar Fórum alapító tagja. A Magyar Napló, a Pesti Hírlap, majd a Magyar Nemzet munkatársa volt. 1992-től a Hitel olvasószerkesztője. Hatvanévesen ment nyugdíjba.
1959-től 1994-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, majd 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Első megjelent novelláját 1958-ban a Jelenkor közölte. 1964-ben jelent meg A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye a Móra Kiadó gondozásában, későbbi állandó illusztrátora. 2006. december 22.-én súlyos betegség után elhúnyt.

Több díjban, kitüntetésben részesült: József Attila-díj (1974), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1980), Állami Ifjúsági Díj (1981), Déry Tibor-jutalom (1990), a Soros Alapítvány Életműdíja (1992), MSZOSZ-díj (1995) és Kossuth-díj (1996).