Régi klubtagunk, Publik Antal Svédországból küldte el szakmai gondolatait, melyet változtatás nélkül közreadunk.

Az edző által választott játékrendszert mindenekelőtt a rendelkezésre álló játékosállomány határozza meg.

Ezzel nem mondtam semmi újat! Viszont, amit az edző a játékrendszer választásánál kötelezően szem előtt kell tartson, az a feladatok arányos elosztása a játékosok között.

S most felteszem azt a kérdést (amit itt Svédországban 20 év alatt, már annyiszor feltettem): miért van szükség négy hátvédre, amikor biztosan tudjuk, hogy az ellenfelünk két, sőt az utóbbi időkben csak egy csatárral játszik? A négy hátvédes játékrendszer választásával eleve igazságtalanok vagyunk és leszünk, a feladatok elosztásánál. Vagyis, egy-két játékos, valósággal „munkanélkülivé válik”, és az általános területi emberfogás használatával, az elkövetett hibákat, s annak felelősségét, könnyedséggel háríthatják a játékosok egymásra.

Persze: szükséges a biztonság, természetes, hogy nem akarunk gólt kapni, de nem áldozhatjuk fel a végtelenségig a kezdeményezést, a játék szervezését, építését, látványosságát és erdményességét a pillanatnyi kicsinyes érdekekért. Itt az ideje, hogy ne a védekezésre fektessük a hangsúlyt. Át kell tennünk magunkat „a cél szentesíti az eszközt” nevezett mentalításon.

Az is igaz, kedves kollégák, hogy helyzetünk nem könnyű, mert ha nincs eredmény, akkor… repülünk: Sajnos, ez így működik az egész világon.

Visszatérve a játékrendszerre, (azt nem várom el, hogy a véleményünk mindenben egyezzen), véleményem szerint a védelemben elégséges egy plusz játékos, akit nevezhetünk sepregetőnek vagy liberónak, aki mint biztonsági játékos, ellenfél nélkül irányítja a maga előtt játszó védőket és duplázza őket, szükség esetén. Itt nem lehet szó területi emberfogásról, mert a két középhátvédnek kutya kötelessége a direkt emberfogás a liberó irányításával. Ilyen módon a középhátvédeknek nem adunk lehetőséget „alibizni, ködösíteni”. Embered van, akiért felelsz!
Most jön a mi feladatunk, hogy erre a szerepre megtaláljuk a megfelelő középhátvédeket és a sepregetővel karöltve felkészítsük őket erre az új feladatra.

A középpályát öt játékossal oldom meg: két szélső középpályás, jobb és baloldalon, két középső középpályás, szintén jobb és baloldalon és egy közép középpályás, a karmester, aki egy keveset hátrább tevékenykedik, s ezáltal lehetősége adódik, hogy irányítsa is az előtte játszókat.

A két előretolt csatár egy párt alkot, akik között a távolság kb.: 15m és együtt mozognak a jobb és bal oldalvonalig. Ezáltal az ellenfél védelmét magukkal viszik, s így jön létre a másik oldalon egy hatalmas üres tér. Egy keresztlabdával, játékba hozzuk a túloldali szélső középpályásunkat, aki sebességben átveszi a labdát, levezeti az alapvonalig, lehetőleg minél közelebb a kapufához, ahonnan következik a különböző kapu elé való beadás, vagy visszajátszás, amit a csatárpár, együtt a túloldali középpályásokkal, követ a támadás befejezése érdekében.

Így, össze is állt a 3-5-2-es játékrendszer.

Ez ilyen egyszerű elméletileg!
A gyakorlati kivitelezése is sokkal könnyebben megvalósítható, mint gondolnánk, csak egy kicsit rá kell dolgozni. Vagyis, a fent leírt játékos mozgást, összhangban hozva a labda útjával, elemeire bontjuk és hasonlóan, mint a játékban, konkrét technikai-taktikai gyakorlatokkal, kezdetben ellenfél nélkül, alacsony játéksebességgel majd passzív ellenféllel, és növekvő játéksebességgel addig edzünk, gyakorolunk, amíg a hibaarány minimális lesz. Ez a támadásra vonatkozik!

Sokkal egyszerűbb a dolgunk a védekezés kidolgozásánál, amikor is a labda elvesztése, vagy egy támadás befejezése után minden játékos a védekezésre összpontosít. Ezt konkretizálni kell oly módon, hogy arányosan elosztva a terhelést, a játékosok ismerjék úgy a saját, mint a csapattársuk feladatát, és az, aki nem teljesíti kötelezettségét, azonnal felelősségre vonható. Nem lehet alibizni!

Persze, ezt a játékrendszert minden edző a saját elképzelése, adottsága és lehetősége után gazdagíthatja és módosíthatja, de minden esetben – szerintem – reálisabb, mint a négy hátvédes rendszer, mivel a játékosoknak nagyobb taktikai és kezdeményezési szabadságot biztosít. Ezért feltételezem, merem hinni, hogy jövője van.

Befejezésül, a játékosok részére – függetlenül a játékrendszertől - egy pár általános, de konkrét, alapajánlat:

A játéksebesség növelése érdekében:

• Lövésszerű átadások használata;
• Labdakezelés gyorsaságának növelése.

Ha a labdát birtokló játékos előtt üres tér adódik, akkor a labdavezetés kötelező, amíg egy ellenfél nem támad ki. Az átadásokat mindenkor konkrét cél érdekében végezzük.
Megértetni a játékosokkal a labdanélküli játék fontosságát. (Egy játékos a 90 percből, körülbelül 87 percet, labda nélkül kell, hogy mozogjon a pályán.)
Az állandó kölcsönös segítség használata, úgy szóval, mint tettel.

Természetesen, a fenti gondolatok csak egy csepp a tengerből, de a folytatásban e játékrendszer sajátos gyakorlatait vázolom majd.