A 4-4-2-es manapság talán a leggyakrabban alkalmazott játékrendszer. Európai topszakemberek szerint kimondottan flexibilis (alkalmazkodó és egyben könnyen változtatható) hiszen csak egy csapatrész adott minden esetben: ez a négy védő. Az előttük lévő középpályások felállása az ellenféltől és a saját csapat stratégiájától függően, edzője váltogatja. Lehet klasszikus a középpályások felállása, (angol módra) vonalban, de lehet középpályás söprögetővel játszani, lehet három középpályással és előttük egy szervezővel. Ugyanez vonatkozik a csatárokra is. Két szélső ék, vagy két belső ék, de lehet egy ék és mögötte egy „bolygó”, vagy árnyék ék.


Ennek a játékrendszernek egyik legnagyobb követője az Arsenal mestere Arsene Wenger. Bár nála az alap a 4-4-2, de a csapatán belül is többször változtatja a felállásokat. Wengernek két fő lehetősége van. Az egyik esetben a két ék egymás mellett játszik, a másik esetben csak az egyik marad bent középen, míg a másik számára teljes szabadságot biztosít - azzal a feltétellel, hogy elöl marad a támadóvonalban és csak egy-egy felpasszra lép vissza. Wengernek a nagy rutinja abban is jelentkezik, hogy nagyon jól választja ki a játékosokat az általa célravezető rendszerhez. Lásd Bendtner és Arshavin leigazolása.
Wenger szerint „az Arsenal játékának lételeme a labdatartás és az ellenfél nyomás alatt tartása és ezt a 4-4-2-vel nagyon jól tudjuk megvalósítani, mert labdabirtoklás esetén jól szét tudjuk húzni a mezőnyt.”
Egy statisztikai felmérés alapján, amikor az Arsenal a 4-4-2 „árnyék csatáros” változatát játszotta akkor összesen csak 9 gólt lőttek. (28 alkalomból 15-ször játszottak így), tehát meccsenként mindössze 0.6 gólt értek el. Ezzel szemben a klasszikus 4-4-2-ben 13 alkalommal léptek pályára és összesen 31-szer találtak be az ellenfelek kapujába, tehát 2.38-as gólátlagot produkáltak.
Érdekes, hogy Wenger az idei Premier League szezonja előtt többször megpróbálkozott a 4-3-3-as rendszerrel. Az Arsenal játékosai az ausztriai edzőtábor alatt igyekeztek elsajátítani az új játékrendszert, Wenger nagy taktikus hiszen nyilatkozataiban mindenkivel megpróbálta elhitetni az új rendszert: „Kíváncsi voltam, mennyire működik az új felállásunk, mert számos támadó felfogású játékosunk van és talán mozgékonyabb középpályásokra van szükségünk annak érdekében, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a védekezés és a támadás között. Tudni akartam, működik-e a rendszer? A látottakkal teljes mértékben elégedett vagyok”
Aztán maradt minden a régiben …

Egy csapat bármilyen felállásban játszhat, de a játékosai összezavarodhatnak, ha olyan felállásban kell játszaniuk, amelyikben nincs elég tapasztalatuk. Nem elég elmondani, hogy ki, hol, milyen poszton játszik, azt gyakorolni is kell!
Egy felállásban történő együttműködés tapasztalatát úgy lehet fokozatosan emelni, ha az edző a foglalkozásokon, edzéseken ebből a felállásból kiindulva gyakoroltatja a játékosait – vonatkozik ez az edzés minden elemére, tehát az alap és az alkalmazott koordinációs gyakorlatokra, a kis játékokra is.
Ennek a gyakorlati megvalósítására mutatunk példát Lóczi István (UEFA Pro) edzőkolléga anyagának segítségével.