A Német Labdarúgó-szövetség (DFB) (németül: Deutscher Fußball-Bund) a német labdarúgás irányító szervezete. Az európai szövetségek közül az egyik legszervezettebb. Az egyesületek (a tagok) öt nagyobb közigazgatási terület alapján szerveződnek, melyek további 21 Regionális alszövetségben tömörülnek. A vezető szerep természetesen úgy szervezeti, mint szakmai területen a DFB-t illeti, de mindegyik szövetségnek megvan a maga önállósága különböző szakmai programok lebonyolítására.

A szakmai programok közül a legfontosabbak az utánpótlást és a női labdarúgást érintik.
Évek óta központi kérdésnek tekintik a „semmiből” történő játékos kiválasztást.
A kiválasztás csúcsát, az országos seregszemlét a 13-14 éves életkorra időzítik, amikor a játékosok a félpályától a nagypályára térnek át.
Ezt az időszakot jelölik meg, mint a legfontosabb kiválasztási lehetőséget.
Tulajdonképpen igazuk is van. Hiszen, ha egy fiatal gyermek 6-7 éves korban kezd el focizni, a csapatában a szakértő „edző bácsitól” megtanulja az alapokat, a játék által kapja a fejlesztő impulzusokat, akkor 7-14 éves korig maximálisan el tudja sajátítani a játék technikai - taktikai alapelveit és meg tudja alapozni a kondícionális képességek későbbi intenzív fejlesztési lehetőségeit.
A képzési folyamatban megismerkednek a 4:4, 5:5, 6:6, 7:7, 8:8 elleni játékokkal és elérkezik a nagy próbatétel ideje: a nagypálya, amikor már „igazi " futballistának érezhetik magukat.
Végre 11:11 ellen!

Az európai szakemberek között (elsősorban azokra gondolunk akik a saját nemzeti UEFA edzőképzésüket vezetik) egyöntetű a vélemény, hogy a kisebb létszámú játékoknál milyen alapfelállásban játszanak a gyermekek. Például 4:4 ellen trapéz formációban, vagy 5:5 ellen rombusz felállásban, 7:7 ellen két rombusz felállásban. A nagypályás játéknál, mind a mai napig sokfajta szakmai vélemény hangzik el.

Ha körülnézünk saját házunk táján és elmegyünk egy-egy U13, U14-es korosztályos mérkőzésre szinte a teljes „profi toplabdarúgás” játékrendszeri tárházát láthatjuk.
Van itt minden: 4:4:2, 4:2:3:1, 4:1:3:2, sőt 3:5:2 is. Hadd ne folytassuk.
Ugyanakkor az a játékrendszer a 4:3:3, amelyet a legfontosabb megtanulni, mi több legalább másfél - két évig játszani az sok esetben a háttérbe szorul.

Pedig ahhoz, hogy az utánpótlás játékos felkészülten tudjon továbblépni a 4:3:3-at, mint ALAPJÁTÉKRENDSZERT ismernie kell!

Cikkünket a Westfaliai Labdarúgó Szövetség anyagának a felhasználásával adjuk közre.

A játékosok elhelyezkedése a pályán: a mindenkori korosztályoknak megfelelően, a teljesítményfeltételeknek megfelelően kell történnie. Éppen ezért sohasem szabad átvenni az éppen „reflektorfényben” levő rendszereket (VB, EB, BL, EL és európai topligák)
A nagypályára lépés időszakának (13-14 év) leginkább megfelelő alapformációnak a 4:3:3 rendszer felel meg.
Ez a rendszer

• 3 támadóval (jobbszélső, középcsatár és balszélső)
• 3 középpályással, (ezen a területen variálható az alaprendszer a rendelkezésre álló és megfelelő tudásszintű játékos típusok alapján ) akik szélességben és mélységben is képesek tagozódni. Az alaphelyzetben egy jobb oldali, egy középső és egy bal oldali középpályás.
• 4 védővel ( két belső védő és két szélső védő)

Ez a játékszerkezet kínálja a legjobb kiinduló helyzetet a korosztálynak megfelelő energikus, célratörő játékfelfogás megvalósításához. A 4:3:3-as játékrendszer a következő előnyöket kínálja ezen korosztálynak.

• A játékhelyzet egy világosan körvonalazott feladatmegosztást kínál.
• A pálya minden területe, szélességben és mélységben és ami nagyon fontos: A PÁLYA TENGELYÉBEN is biztosítja a játékosok között labdás és labda nélküli lehetőségét.
• A célratörő támadásvezetés könnyedén lehetséges. Ugyanis át lehet emelni a labdát az egyes pozíció csoportok felett, pl. védekezésből a középpálya felett a támadó területre.
• A védő- és a középpályás játékosoknak folyamatos megjátszási lehetőségük van előre. Ezt a megjátszási pontot elsősorban nem a futás mennyisége, hanem a taktikailag igényes csapatmunka felépítése teszi lehetővé.
• A kondícionális követelmények erre az „arányosan felépített” játékrendszerre korlátozódnak. A technikai-taktikai teljesítmény feltételek, mint játék alapképességek előnyt élveznek a pusztán kondícionális összetevőkkel szemben. (Vagyis inkább tudj focizni, mint futni)

A pályán a „játékoshalmazok”, mint pl. amilyen a 3:5:2-es rendszernél alakul ki, az itt el van kerülve. A nagyobb játéktér minden játékos számára azonos technikai-taktikai, vagyis játékbeli kibontakozást kínál, és ezáltal összességében fokozza a játék minőségét.

Az áttekinthető és könnyen érhető alapszerkezet pozitív hatású az edzésekre is. Az edzések súlypontját nem kell fáradságosan kiépíthető játékrendszernek képeznie, komplikált csoport és csapattaktikai elemekkel és folyamatokkal fűszerezni, hanem elegendő idő marad a kornak megfelelő iskolázási feladatok elvégzésére és egy folyamatos teljesítmény felépítésre. Ennél a játékrendszernél elegendő idő és terület áll az utánpótlás játékosok rendelkezésére, ezáltal az összes játék-képesség fejlődése lehetséges.

Játékkoncepció a labda birtoklásakor

Mindenkinek szabad, sőt kell játszania.
Ez a legfontosabb posztoktól független alapelv.
Mindenkinek aktívan részt kell vennie a támadásépítésben, mindenkinek energikusan ki kell használnia a kínálkozó szabad területeket és eközben kifejlődik a játék öröme.
Nagyon kevés meghatározott „támadási séma” van megadva, inkább a váratlan megoldások, a spontaneitás és a kreativitás határozza meg a támadójátékot.
Néhány jellemző támadásorientált magatartás:

A labda megszerzésekor

• A két belső védő közül az egyiknek (lehetőség szerint nem személyre lebontva!) azonnali feladata, hogy kilép a védővonal elé és aktívan részt vesz a támadások kialakításában. Ezáltal létszámfölénynek kell kialakulnia a középpályán. A többi középpályás ezen belső védő középső harmadban történő megjelenése miatt tovább tolódhat előre.
• A középpályások elhagyhatják a posztkötöttségüket és a játékelveknek megfelelően mozoghatnak le üres területekbe, vagy helyezkedhetnek a labda irányába. Gyakran használt csapattaktikai elem a helycsere a felnyomuló szélsőhátvéd és az adott oldali szélső középpályás között, Vagy a középső (sok esetben szervező) középpályás támadó vonalba történő betörése, beindulása, labdával vagy labda nélkül.
• A három támadónál a variációk száma végtelen, de alapkövetelmény, hogy folyamatos játékot alakítsanak ki és lehetőség szerint kerüljék el, hogy ugyanazon posztot duplán töltsék be.

Az ellenfél labdabirtoklásakor

A támadószellemű játékfelfogás jellemző bizonyos védekezési értelmezéskor, az ellenfél labdabirtoklása esetén is. A labda aktív és lehetőleg gyors visszaszerzése általános vezérfonal minden játékos számára.
Ez konkrét szituációra lebontva annyit jelent, hogy

• minden játékosnak a labda felőli oldalra kell fel – és eltolódnia, az ellenfél labdát birtokló játékosát pedig következetesen és agresszívan megtámadnia.
• a szélső aktívan zavarja az ellenfél azonos oldali támadásait.
• a középcsatár az ellenfél támadásainál a pálya közepén egy „figyelő szem”, aki ügyes helyezkedésével zavar a pálya tengelyében és akadályozza a belső védők kilépését, játékba avatkozását.
• a három  középpályás: mindig a labda felé tolódnak, egymáshoz rézsútosan helyezkedve, vagyis az egyik a labdához a lehető legközelebb, míg a másik kettő ettől a pozíciótól távolabb.
• DÖNTŐ a két belső védő helyezkedése, mert ők tudják a mozgásukkal a lehető legjobban szűkíteni a csapatukat azért, hogy a csapat együttesen mozogva a lehető legrövidebb legyen. Fontos a két belső védő mozgásánál a szélső hátvédek biztosítása is, és ugyanehhez a játékhelyzethez tartozóan a belső terület biztosítása.

A 13-14 éves játékosok képzésénél fontos elv, hogy nincs speciálisan, az egyes posztokra történő képzés, hanem a játékosok sokoldalú képzése a fontos. Az utánpótlás-játékosoknak a pálya minden területén tájékozódniuk kell és a játékhelyzetnek megfelelő támadó és védő eszközöket kell alkalmazniuk. A csapattaktika területén az edzések mellett sok mérkőzést kell játszani, illetve lehetőség szerint egymás közötti játékokkal játszunk 11:11 ellen is. Így tudjuk elérni, hogy az edző állandó hibajavításokkal hívja fel a játékosai figyelmét a nem megfelelő helyezkedésekre. A gyakorló játékok alkalmával a játék megszakítások során, magától értetődővé válik a megfelelő magatartás. S, ha mégsem, akkor ezeket a helyzeteket kis játékokká lebontva külön is lehet gyakorolni.